Már a Szerémi soron laktunk és a Budafoki út túlsó oldalán oldalán lévő óvodába jártam. Talán 4-5 éves lehettem, amikor egyszer a nap végén mindenkiért eljöttek a szülei én pedig ott üldögéltem és nem jött értem anyukám. Eluntam magam és kicsit aggódtam is, hogy mi lesz velem, mert nem jönnek értem. Mivel okos gyerek voltam és tudtam, hogy hogyan kell hazamenni, ezért gondoltam egyet és kimentem az udvarra, ki a kapun és elindultam haza. Átmentem az akkor még cseppet sem forgalmas Budafoki úton és már a házunk sarkánál voltam, amikor jött velem szemben a Nagyi és lekevert egy jó nagy pofont, hogy miért szöktem el. Ezt persze sértésnek fogtam fel és eltörött a mécses. Nyilván ő is be volt rezelve. Másnap reggel, amikor az óvodába kellett menni, akkor a Kontyos Kati Néni a térdére fektetett és jól elvert. Ettől kezdve utáltam ezt a nőt, pedig valószínűleg ő is csak félt, hogy eltűntem előző este. Ezzel persze bebizonyítottam, hogy tudok egyedül is közlekedni.
Az általános iskola alsó tagozatától mindig egyedül közlekedtem az iskola és az otthon között, nem kellett kísérni, hiszen otthonról, száz méterre volt az általános iskola, de ez egy másik történet.