A hatalom által működtetett társadalom attól függően, hogy a demokratikus - diktatorikus skálán hol helyezkedik el különböző mértékben, de a következőkben kifejtett módszereket is használja hatalma megtartására. Ezek a módszerek széles skálán mozognak és a módszerek alkalmazása a támogatók számától függ. Demokráciákban, ahol a támogatók nagy számára van szükség kevésbé lehet használni a módszereket, autokráciákban pedig jobban.
A független gondolatok, szervezetek üldözése és elnyomása
Az autokráciákban minden gyanús, ami a központi akarattól független. Ha vannak olyan szervezetek, amelyek nem azt és úgy végzik, ahogyan a központi akarat gondolja, akkor az eleve gyanús, mert valószínűleg mást gondolnak a világról, mint a központi akarat és tevékenységük során alternatívát mutatnak. Az ilyen szervezetek a társadalom, az önrendelkezés szabadságára hívják fel a figyelmet, tehát megkérdőjelezik a központi akarat mindenhatóságát.
1945 után a kommunista hatalomátvétel megszüntetett minden társadalmi szervezetet, de épített helyette olyanokat, amely a hatalom kinyújtott csápjai voltak. A Hazafias Népfront 1945 utáni társadalmi szerveződés megtestesítője volt. Manapság ezt a szerepet játsza a CÖF.
Az úttörő mozgalom szerepe ugyanaz volt, mint a Horthy hatalom cserkészeinek. Manapság újra vannak a cserkész csoportok.
2010-ben magyarországon megszületett a Nemzeti Pedagógus Kar, amely ugyan látszólag demokratikusan választotta ki a tagjait, de az indulásakor látható volt, hogy nem a rendszert kritizálja vagy változtatja, hanem kiszolgálja a megváltoztatott tanügyet.
Ugyanez a jelenség volt látható 2017-ben, amikor Magyarországon a független "migránssegítő" szervezeteket kezdték el listázni. A folyamat ugyanaz, csak most a jobb oldaliak nyomják el a független szervezeteket. A demokráciákban a független alapítványok, egyesületek éppen azért alakulnak, hogy bizonyos körök érdekét képviseljék és véleményüket kifejtve opponálják a fennálló hatalom cselekedeteit.
Központosítás
Nem véletlen, hogy 1918-ban vagy 1945-ben a hatalomra jutó kommunista kormányok államosítottak. Az addig jól működő és a környezetükbe beágyazott rendszerek fölé hirtelen valamiféle hatalmi központot helyeztek és a jól működő rendszert tönkretették. Ugyanez látható minden diktatórikus rendszerben is.
A nagy társadalmi területek központosításának célja az ellenőrizhetőség, a kézi irányítás feltételeinek könnyebbé tétele. Nem utolsósorban a központosítás segítségével könnyebb a központi akarat érvényesítése, hiszen a hierarchiában alul helyezkedő egységeknek kötelezően kell követni a felsőbb akaratot. A központosítást a demokráciákban néha leöntik a hatékonyság növelésének cukros mázával. Az ígéret szép csak nem igaz.
Alapszabály, hogy a döntéseknek, a beavatkozásoknak mindig azon a szinten érdemes nekifogni, ahol a problémák keletkeznek. Ha már egy szinttel feljebb döntenek és rendelik el a beavatkozást, akkor a döntés késni fog, a beavatkozás késni fog és a reakció nem lesz elég határozott, sőt sokszor elhibázott lesz. A nagy központosított rendszerek sohasem működnek olcsóbban, mint a decentralizált rendszerek, mert a központban nagyobb béreket fizetnek ki, mint a végeken. A központot sohasem érdekli az, hogy a végeken mi történik, hiszen nem az ő bőrükre megy ki a vásár, számukra egy esemény csak egy kipipálandó feladat. A központ sohasem érzi magának a végeken lévő egységeket.
Ha a döntéseknek és az intézkedéseknek több szinten kell végighaladni, akkor az észlelés, a döntés majd az intézkedés minden szinten késlekedést szenved. Jó példa erre az, amikor 2013 után például egy iskola venni akar magának egy fűnyírót, a gazos udvar miatt. Igénylést kell írni, amelyet az iskola igazgatója aláír. Ehhez három árajánlat kell. Az ajánlatokat és az igénylést el kell küldeni a központba. A központban az alkalmazottak iktatják, ellenőrzik, hogy formailag megfelelő-e az igénylés és ez után a terület felelős vezetője, a pénzügyi ellenjegyző aláírja. A központ jó esetben emailen visszaküldi az aláírt igénylést bescannelve. Az iskola ezzel elmegy a boltba és megveszi a fűnyírót, amit a központ átutalással egyenlít ki 30 napon belül - jó esetben.
A fenti folyamat legalább 20-30 napig eltart, két hónap telik el attól, hogy a bolt az árajánlatot kiadja, és a pénzéhez jut. Sokszor csak akkor adja ki az árut, ha átutalták a pénzt. Készpénzért pedig nem vagy nagyon nehezen lehet vásárolni.
A rendszer kialakításának látszólagos oka az átláthatóság. Az igazi ok egy következmény. Nehogy már olyat vegyenek, amit ők találtak ki...és persze nem érdekli a központot más, csak a költségek csökkentése.
Propaganda, állami média
Hitler és Sztálin is a 20. században filmhíradókban próbálta meggyőzni saját népét arról, hogy a vereség nyerés, hogy az ellenség köztünk van és ehhez hasonló baromságok. 1945 és 1989 között Magyarországon a TV, rádió és az újságok is általában a Párt által kiadott híreket szajkózták. Csak azt lehetett hírül adni, amit a központi akarat engedett. Persze volt Szabad Európa rádió és sok egyéb lehetőség a tájékozódásra, de azért a nép nagy része a Népszabadságot olvasta, az M1-es csatornán nézte a híreket. A demokráciákban bárki alapíthat és létrehozhat médiaszolgáltatást és a híreket onnan szerzi be, ahonnan akarja. Vannak persze technikai és szakmai korlátok, de végső soron a társadalom leképezése jelenik meg a szabad sajtóban. A szabad sajtó egyébként alapvető emberi jog.
Az Internet sokszor a hatalom ellen van. Mivel a hatalom nem tudja ellenőrizni és főleg nem tudja korlátozni a technológiát a nyugati világban és a demokráciákban. A diktatúrákban sajnos az állam nem sajnálja a pénzt arra, hogy az internetet csak ellenőrzött csatornákon lehessen elérni. Azokat az országokat, ahol az internet szabályozott keretek között lehet csak elérni könnyen fel lehet sorolni: Észak Korea, Kína, Irán. Mindegyik diktatúra. Ráadásul ezek az országok gyakran saját operációs rendszert is kifejlesztenek, saját keresőszolgáltatást, saját közösségi felületet. Kínában és Oroszországban "csak" saját közösségi felület létezik, Észak-Koreában pedig nem lehet elérni egyik szolgáltatást sem.
Azokban az országokban, ahol az állami propaganda a hagyományos csatornákon keresztül ömlik, az Internet, és azon belül is a Facebook szerepe felértékelődik és felértékelődnek az online internetes újságok is. Onnan lehet megismerni a dolgok másik olvasatát.
Gyülekezési szabadság
A diktatúrákban a mindenkori rezsim nem szereti látni, hogy az utcán ezrek - százezrek vonulnak. A nagy tömeg kockázatot jelent, mert akkor a hatalom ellen dolgozó ellenzékiek is el tudják érni a tömegeket és, mint például 1956-ban Magyarországon vagy 1990-ben Romániában zavargásokat, forradalmat robbanthatnak ki. A hatalom akkor szereti a megmozdulásokat, ha a hatalmon lévőket éljenzi a tömeg. Persze 1990 előtt minden kelet európai országban május elsején és néhány más napon százezreket rendeltek ki, szerveztek majálist és éltették a szocializmust. Természetesen ezen a napon óriási rendőri készültség volt és titkosrendőrök járkáltak a tömegben. Magyarországon három alkalom volt, amikor szervezetten és engedélyezett módon lehetett kimenni az utcára, március 15., május 1., augusztus 20. A hatalom főleg március 15.-e előtt egy nappal általában begyűjtötte az ismert ellenzéki aktivistákat, régebben még meg is verték őket és március 16-án pedig kiengedték őket.
A demokráciákban a gyülekezési szabadság az emberi jogok része. Ez azt jelenti, hogy az emberek bármikor és bárhol kifejezhetik véleményüket, politikai akaratukat. A szabályozás csak abba szólhat bele, hogy ha szervezett eseményről van szó, akkor annak milyen elemi kritériumoknak kell megfelelnie. Ilyenek lehetnek például a közlekedés ellehetetlenítése, esetleg egy másik rendezvény megzavarása. A demokráciákban több-kevesebb sikerrel ilyen jellegű szabályozások vannak és általában sem helyhez, sem időponthoz nem kötik a politikai gyűlések megtartásának lehetőségét. Legtöbb országban előre be kell jelenteni a politikai megmozdulásokat - tüntetéseket -, de hogy mikor, az eltérő.
A hatalmon lévő politikai akarat, ha tudja megpróbálja korlátozni a tömegmegmozdulásokat, amelyeket demokráciában nehéz. A diktatúrák rendőri készültséggel, erőszakkal szokták szétkergetni a tüntetéseket, néha a hadsereget is bevetik - lásd Kína, 1990-es évek Tienmanen tér. A nyugati demokráciákban csak akkor avatkoznak be rendőrök egy megmozduláson, ha a közrend védelme azt szükségessé teszi.
Karaktergyilkosság
Azokban az országokban, ahol központi akarat irányítja a médiákat gyakori eset a karaktergyilkosság. Ez azt jelenti, hogy egy a hatalom számára kényelmetlen személyről, például ellenzéki politikusról, több felületen keresztül egyszerre kezdenek el hazugságokat terjeszteni. A karaktergyilkosság célja, hogy a médiákban az illető személyt hiteltelenítsék. Gyakran a karaktergyilkosság csakis a hatalmon lévő szövetség tagjainak szól, mert ha az illető kényelmetlen kérdéseket tesz fel a hatalom stiklijeivel kapcsolatban, az megingathatja a nyerő szövetség tagjaiban a bizalmat. A célba vett személy gyakran védekezésre készül, amely nyilvánvalóan hiteltelenné teszi. Talán az egyetlen védekezése az lehet, hogy a karaktergyilkosságot kezdő szervezettel szemben bírósági eljárást kezdeményez, amelyet gyakran megnyer. Sajnos az eljárás olyan sokáig tart, hogy addigra a folyamatnak már régen vége van és a bíróság által kikényszerített jóvátétel már semmit sem jelent az illetőnek.
Ellenségkeresés - Démonizálás
Amikor egy diktátor irányítani szeretné a népét, és el akarja terelni a figyelmet a megoldandó problémákról, akkor ellenséget kell keresnie. Az a tragédia, ha valódi ellenséget talál. Ilyen volt például az Irán - Irak háborúja. Ebben az esetben a hatalma meggyengülhet, sőt egy háborúban akár el is veszhet. Az autokráciák szempontjából az a legjobb ellenség, ami nem látható, nem elérhető, nem létezik, vagy ha létezik, akkor semmi szándéka nincsen arra, hogy megtámadja. Azért ez a legjobb ellenség, mert az autokratának arra van szüksége mindig, hogy a lecserélhető tömegek ne a diktátorral, az egészségügyi helyzettel, a kizsákmányolással, a rablással és a korrupcióval foglalkozzanak, hanem a képzelt ellenséggel, akit/amit mindenért lehet hibáztatni. Rengeteg példa van a történelemben és a jelenben is a képzelt ellenségről. Ilyen a közel-keleti országokban Izrael folytonos emlegetése. Bár a beduinok s más arab népek szegények, mint a templom egere és ezt saját uralkodóiknak köszönhetik, mégis a zsidókat gyűlölik. Hitler az első világháború után hatalomra jutva a német nép legnagyobb problémájának és ellenségének a zsidókat állította be. A zsidótörvények arra voltak jók, hogy a német nép figyelmét elvigyék a saját nyomorúságukról és a valódi célról, a háborúról. Orbán Viktor egy 85 éves magyar származású zsidó embert emleget évek óta, miszerint mindennek ő az okozója. A zsidó népet különösen gyakran szokták képzelt ellenségnek kikiáltani.
A más országokból bevándorlók is gyakori célpontjai szoktak lenni a napi problémák elfedésének. Az USA napjainkban a közép amerikai bevándorlókra keni a problémáit, Nagy Britannia szélsőjobboldali politikusai az Európából jövő bevándorlókkal ijesztgetik saját népüket. Magyarországon 2015-ben valóban átvonult sok bevándorló, akik Németországba, Svédországba, Nagy-Britanniába, illetve Franciaországba igyekeztek, de itt talán a 0,5%-uk maradt, de 2016 óta mindannyian eltűntek innen.
A szokásos módszer az, hogy a propaganda először csak szórványosan a sajtóban kezdi terjeszteni az igét - persze a központi akarat megrendelésére - majd utána ezt átveszi a kormány hivatalos kommunikációja, majd az uralkodó elit minden tagja bármiféle kritikus hangnem esetén rögtön a hivatalos ellenséget teszi felelőssé a problémákért.
A hajdani Szovjetunióban és a mai Észak-Koreában a hivatalos ellenség a nyugat, illetve az USA volt és most is az. Észak Koreában a világtól elzártan élnek a lakosok. Nincsen csak néhány pont az országban, ahol a világhálóra ki lehet menni és egyébként az állami propaganda a nap 24 órájában mossa az emberek fejét.
Demokráciákban a démonizálást nehezebb megtenni, mert a szabad sajtó rögtön leleplezi a hamis állításokat. A szabad sajtó pontosan azért fontos, mert a hatalom félretájékoztatását meg lehet vele akadályozni, és az autokráciákban a hatalom egyik első dolga az, hogy a sajtót megszállja és saját embereivel ültesse tele azt.