Szun-CE az ókori kína bölcseletei a háborúról.
Szun-Ce: Még sohasem fordult elő, hogy egy háború, amely sokáig húzódott volna, valaha is hasznára vált volna az országnak.
A sikeres politikusok okos emberek és csak akkor akarnak háborút, hogyha az érdekeiket szolgálja. Az érdekük pedig az, hogy hatalmon maradjanak. Ennek fényében lehet megvizsgálni a politika és a háború viszonyát.
Mint korábban tárgyaltuk a diktatúrákban a hatalmon lévőket alapvetően kevesen támogatják és a kevés támogatót jól megfizeti a hatalom. A demokráciákban a hatalmon lévőket sokan támogatják és azoknak az igényeit kell kielégítenie a hatalomnak, leginkább gazdasági stabilitással előnyökkel és jogokkal.
Göbbels a Hitleri Németország propagandaminiszterének elhíresült gondolata volt: A háborút sohasem a nép akarja, hanem mindig a politikai vezetés, viszont a népet meggyőzni arról, hogy a háború elkerülhetetlen és meg kell védeni a hazát - egyszerű. Ehhez kell ellenséget vizionálni. Ha a nép elhiszi, hogy a hazát meg kell védeni, akkor utána a békepártiakat ki lehet kiáltani hazaárulóknak és onnantól a nép készen áll a háborúra. Ez csak propaganda kérdése.
A háború mindig sokba kerül. Néha rémisztően sokba, ezért a különböző politikai rendszerek másképpen ugyan, de a háború előtt mindig azt veszik számba, hogy megéri-e nekik a háború. Mármint a vezető politikusoknak megéri-e!!!
A fentiek alapján, ha egy háború a hatalmon lévők érdekeit szolgálja, akkor annak megindítása valószínű lesz, de ha a háború következtében a hatalmon lévő politikus ki lesz penderítve a hatalomból, akkor elkerüli a háborút.
Mikor indítanak háborút a diktatúrák?
A diktatúra akkor indít háborút, ha esélye van arra, hogy a kis létszámú támogató nagyot nyer a háborún, nagy lesz a "zsákmány". Az is fontos, hogy a háború megnyeréséhez ne kelljen túlságosan sok erőforrást áldozni. Ez a diktatúrák esetén nem az emberveszteséget jelenti, hanem a háborúra fordítandó pénzt. A diktatúrák addig háborúznak, ameddig pénzügyileg megéri nekik. A háborúra a diktatúra mindig csak annyit költ, amennyi megéri neki. Ha a nyereség már nem éri meg, akkor a háborút a diktatúrák befejezik és esetleg egy megfelelően előnyös tűzszünetet kötnek. Ha a vereség a hatalmon lévők politikai túlélését veszélyezteti, akkor viszont folytatják, ameddig van esély a megegyezésre. Ilyen módon ha két diktatúra egymásnak esik, akkor gyakran kiegyeznek egymással ha rövid idő alatt nem tudnak győzni. Például Szaddam Husszein az első Öböl háborúban viszonylag gyorsan kikapott és kapitulált, mert számára a Kuvait olajkincséhez való hozzáférés volt a cél. Miután az USA hadereje kiverte őket Kuvaitból, utána már nemigen háborúzott és még sokáig hatalmon maradt. A diktatúrák sohasem akarnak hosszú elhúzódó háborút vívni, mert a támogatók apanázsát a háború megkurtítja. Az első Öböl háborúban az amerikaiak ellen nem a Köztársasági Gárda jól képzett katonáit küldték, hanem a toprongyos, gyengén felszerelt milíciákat, mert a gárdisták Szaddamot védték és nem az volt a kérdés, hogy legyőzik-e az országot.
A diktatúrákban a vesztes háború sem feltétlenül okozza a hatalmon lévők eltávolítását a hatalomból!
Mikor háborúzik a demokrácia?
A motiváció itt is hasonló, de az eredmény más. Carl von Clausewitz az alábbiakat mondta: A háború a politika folytatása más eszközökkel.
A demokratikus országok szeretnek konfliktusokat békés eszközökkel megoldani, mert a demokráciákban mindenképpen el kell kerülni a nagy méretű emberveszteséget, hiszen a támogatókat ezzel sújtják. Kis háborút nem szabad indítani, mert az veszteséget okoz a támogató néptömegeknek. A demokráciák akkor indítanak háborút, ha a politikai eszközök csődöt mondanak és a háború megnyerése viszonylag kockázatmentes. Ebben az esetben azonban minden szükséges erőforrást a háború megnyerésére fordítanak. Az USA az I. és a II. világháborúban csak akkor szállt be, amikor a szövetségeseinek szénája rosszul állt és már az USA is veszélyben volt. Amikor beszállt a teljes gazdaságot háborús üzemmódra állította. Mind a két háborút tulajdonképpen az USA nyerte meg, mivel erőforrásai az ellenfelekét meghaladta.
A demokráciákban a hatalmon lévőket nem a háború megnyerése vagy elvesztése tartja a hatalomban, de az biztos, hogy egy vesztes háború kipenderíti a hatalomból a vezetőket. Gyakran a nyertes háborúk után is menniük kell a demokráciákban a vezetőknek. Ilyen volt például a II. világháború után Churchill vagy a vietnami háború után Johnson sorsa.
Demokrácia és diktatúra háborúja
Ha egy demokrácia és egy diktatúra háborúzik egymással, akkor gyakrabban nyeri meg a harcokat a demokrácia, mert az a győzelemhez mindent bevet, míg a diktatúra a veszteségek esetén meghátrál.
Ha két nagy hatalom áll szemben egymással, akkor gyakran a háborút megpróbálják tárgyalásos úton elkerülni, mert annak a politikai hozadéka még mindig jobb, mintha óriási veszteségeket kellene elszenvedni. Ez mindig igaz olyan esetben, amikor a támogatók száma nagy. Ilyenkor jöhet a hidegháború, mint a II. világháború utáni Szovjetunió és a nyugat közötti világháború. Mind a két fél vigyázott, hogyha bármilyen konfliktus volt, a két nagyhatalom ne kerüljön közvetlenül háborúba egymással.
Oroszország tulajdonképpen megtámadta Ukrajnát és elvette egy részét, mert Ukrajna gyenge, Oroszország pedig diktatúra és kevés ráfordítással nagy nyereséget könyveltek el - a Krím félszigetet és az Azovi tengert, illetve az alatta lévő földgázt és olajat. Az is igaz, hogy ezt a háborút villámháborúnak tervezték az oroszok, de elkeseredett állóháború lett belőle, ahol ma már (2025-26) a hátország is kezdi megérezni az oroszoknál is a háború következményeit.
Mikor háborúzik egymással két demokrácia?
Ha két demokráciának vitája van egymással és azt politikai úton nem tudják megoldani, akkor és csak akkor indít az egyik háborút, ha biztos benne, hogy a másikat legyőzheti. Ha a másik túl gyenge, akkor lehet, hogy háborút indít a nagyobb, de ha hasonló méretű államokról van szó, akkor már a háború kimenete kétséges, ezért nem indítanak háborút.
A nagy demokráciák előszeretettel igáznak le kis- és gyenge országokat, akár diktatúra, akár demokrácia, mert tudják, hogy győzhetnek. Napjaink háborúi kivétel nélkül erős országok és gyenge országok között dúlnak. Pl. Iszlám Állam és a világ. USA és Afganisztán, mivel Afganisztán látszólag és ténylegesen is gyenge ország. Az más kérdés, hogy a terepviszonyai miatt nem győzhető le. Nem háborúzik egymással Kína, India, USA, Oroszország, sőt kifejezetten kerülik a közvetlen konfliktusokat egymással.
A demokrácia exportja a nemzet építése
A demokráciában a politikusoknak ugyanúgy a szövetségük véleményét kell képviselniük ha hatalomban akarnak maradni, mint a saját véleményüket, ezért a demokráciák a győztes háborúk után gyakran a legyőzött államokban báb kormányokat hoznak létre, mert az eredeti hatalom megtartása után a béketárgyalások eredményét nehéz kierőszakoltatni. Láttuk az első Öböl háborúban, hogy Szaddam Husszein nem azt a politikát folytatta, amit a nyugat szeretett volna, ezért volt a második Öböl háború, amikor legyőzték Irakot és Szaddám Husszein helyett más bábállamot hoztak létre. Erre számtalan példa van. Ha a demokratikus állam olyan politikát kíván a legyőzöttektől, ami a demokratikus ország érdekeit szolgálja, akkor biztosítania kell azt is, hogy a vesztes államot neki tetsző és neki dolgozó politikusok uralják. Ekkor fizetni kell ezeknek a politikusoknak és többet kell fizetni, mintha a saját népük akarná számon kérni őket. Ez magyarul azt jelenti, hogy diktatúrákat kell létrehozniuk, mert azt könnyebb fenntartani. Ilyen a politika furcsa fintora. A nagy demokratikus országoknak egyszerűbb és célszerűbb kis diktatúrákat létrehozni, amelyek úgy ugrálnak, ahogy a nagyok fütyülnek!
Ilyen volt az 1890-es években Hawaii irálynőjének esete, Chilében Salvador Allende megbuktatása és sok egyéb alkalom...